Mindent megtettem, hogy távol tartsam magamtól a nagyhetet (kisbetűvel). És a Nagyhét utánam jött, mindent kitöltött. Egész héten kísértettek azoknak az időknek a képei, amikor még gyerekkoromban, önszántamból, egyedül jártam misére, a húsvét előtti héten minden nap. Már nem tudom, hogy a gyergyói, vagy a szatmári templom stációi rögzültek, vagy valami egészen hely és idő nélküli képek, képzeltek, önkényesen összálló rajzolatok. Minél inkább fordítottam el a fejem, annál inkább vált uralkodóvá a látvány. Csütörtökön előre megfontoltan, akaratosan mentem el a Jazzbe. Rossz érzésem volt, éreztem, hogy a saját makacs, demonstratív élniakarásom teljesen más irányba sodor, mint amerre haladni akarok.
Nagycsütörtöki mulatság volt: kevés, mindenre elszánt ember verődött össze a torz zenében. A tömegben is folyton egyedül maradtam, mórikáltam magam, hogy ez jó így, hogy alaptalan és céltalan a nagycsütörtöki szorongás. Minél inkább ringattam magam, annál statikusabbá, elmozdíthatatlanná váltak a visszakísértő stációk.
Pénteken reménykedni kezdtem, hogy jön majd valami, ami elmossa ezt a hetet, ezt a történtetet. A történetet. A képeket, amelyek nem az én képeim, amelyek mégis az én retinámat sajátítják ki, az én emlékeimet terhelik, az én képzeletem által élnek. Gazdatest vagyok, erre gondoltam.
Szombaton jött Daróczi öngyilkosságának a híre. Már megtanultam, hogy az öngyilkosság racionalitása öntörvényű és önműködő. Az öngyilkosság hosszú rítus,messzire, másként elérhetetlen terekbe vezet.
Mondják, hogy Daróczi halálára nincsenek magyarázatok. Persze hogy vannak válaszok, a halál maga a válasz. Az ember élet feltelik kérdésekkel, vagy inkább formát ölt az az egyetlen kérdés, amit minden létezés hordoz, és amikor végső formájára talál, akkor a halál adja meg rá a választ. Vagy saját halálunkkal adunk rá választ. És Daróczi kérdései most váltak teljessé.
Hány kérdés egy élet? Mennyire a sajátjaink makacsul visszatérő képeink, stációink? Az elfordulni akarásunk mennyire tartozik hozzánk? Az odafordulás mennyire lehet teljes, és mennyire lehet a miénk? Mennyire lehet belátni a beláthatatlant?
Eszembe jutott a tavaly nyár, gyilkos forróságával, zaklatottságával, az üldözés és a menekülés élményeivel. A felismeréssel, hogy menekülni nem tudok, és nem akarok. Az azonosulás vágyával. A kívülállás lehetetlenségével.
Daróczi emlékére a Rádió C-t hallgattam egész délután. Mindenféle rendű és rangú cigányzenét. Különböző dialektusokat, hamisítványokat és autentikus dallamokat. Takarítottam közben, ez adott ritmust és lendületet. Munkadal - ez jutott eszembe, a szocreál tanítás arról, hogy a művészet a munka eszköze és kiteljesedése, a nembeliség érzéki tapasztalata és reprezentációja. Lám, megtanultam annak idején a leckét:)
Így kapott értelmet, nagyszombaton a nagycsütörtök. A dallamokba, a ritmusokba, a tiszta képletekbe és fals torzókba való belehelyezkedés képessége, a kívülrekesztettség és benneállás kettőssége. Kérdéstől kérdésig.
